Szemem a hegyekre vetem

Kétezerháromban Bodajkon eljött az óra, az első Csillagpont ideje. A regionális CsP formabontása azt üzente: Van új a nap alatt. Debrecenben így biztatott a választott jelmondat: Én veled vagyok, a sárospataki rekkenő hőségben pedig jogosan szólt a kérdés: Miért álltok itt az ég fele nézve? Így van: eddigi jelmondatainkat nyújtjuk itt csokorba szedve. Jó megállni, és hagyni, hogy a kulcsmondatok emlékek hosszú sorát hívják elő koponyánkból, a színes kolibrik kalitkájából, ahogyan Kosztolányi írta. De vajon miféle mondat köré szerveződik a 2009-es fadd-dombori találkozó?
Ez a bizonyos jelmondat már búvópatakként fel-felbukkan különféle jól vagy kevésbé jól látható helyeken; a szerencsésebbek már templomaik kapuján olvashatják, de a református sajtó is megszellőztette már ezt hetilapja hasábjain.

Kedves Olvasó, ismerősek neked az alábbi gondolatok?

„Nem merem, nem akarom, nem tudom, hezitálok, félek elmondani neki, nemet mondani neki, szembenézni azzal, ha súlyosat hibáztam.”

„Gyenge vagyok elindulni egy úton, amiről tudom, hogy jóra visz, de nem látok rajta előre.”

„Félek, hogy sosem találom meg a nekem szánt szerepet ebben a mai világban.”

„Ki vagyok?”

„Mit jelent, hogy református vagyok?”
Annyi megválaszolatlan kérdésünk van. Mi van az égbolt kékje mögött, vagy éppen a halál után, hogy milyen arca van Istennek, milyen az a világ, amit szem nem látott, fül nem hallott? Hosszú és kemény út vezet felfelé a sziklák között, és tudjuk, hogy lezuhanhatunk. De mégis elindulunk felfelé.

Te honnan veszed a bátorságot?