Egy közülük

(Az alábbi történet az erdélyi Kőhalomból érkezett hozzánk ma ímélen. Ezt szeretnénk a szívetekre helyezni, arra emlékezve, aki Isten létére vállalta, hogy eljöjjön emberként, hogy megmutassa, hová menekülhetünk a szeretetlenség, a magány, a kétségbeesés utainkat megzavaró, halálra fagyasztó viharaiból. Áldott ünnepet nektek.)

Volt egyszer, hol nem volt, nem is olyan messzi tájon, egy kis faluban, egy földműves család két gyermekkel.

Az édesapa hitetlen ember volt, tagadta Istent és mindent, ami a vallásról, a karácsonyról és más ünnepről szólt. Másokat is próbált erről meggyőzni. Felesége hívő asszony volt és erre nevelte gyermekeit férje minden tiltakozása ellenére.

Egy havas karácsonykor az asszony gyermekeivel együtt templomba ment. Hívta a férjét is, de ő továbbra is elutasította:

„Ha létezett volna Isten és Fia, Jézus, miért küldte volna le a földre ember képében? Ha ő mindenható, miért alacsonyodna le a mi szintünkre? Nem hiszem, hogy ennek lenne valami értelme!”

Így maradt ő otthon, és a család elment a templomba.

A férfi tüzet gyújtott, és a meleg házból figyelte az erősödő hóvihart, ami egyre tombolt. Egyszer csak nagyot koppant valami az ablakban, majd a zaj újból megismétlődött, és ezért kíváncsian kilépett a vihar közepette, hogy nézzen utána a koppanásnak. A felkavart hó miatt semmit sem látott. Bevárta a vihar lecsendesedését, és kiment a ház körül szétnézni. A közeli réten egy vadludakból álló elszédült csapatot látott, akiket utazásukban Afrika felé meglepetésszerűen a földre sodort a nagy hóvihar. Elkábulva, széltől sodortan ütközött két vadlúd az ablaknak és hiába próbálta a pajtába hajtani őket, azok jobban megijedtek és elszaladtak.

A parasztember jószívű volt és szerette az állatokat, ezért elgondolta, hogy pajtájában majd jól megférnek egy éjszakára a ludak, amíg a vihar eláll és folytathatják útjukat.

Kiment és kitárta a pajta két nagy kapuját, azt remélve, hogy majd a ludak meglátják és besétálnak-berepülnek a vihar elől a meleg helyre. De a ludak nem látták a nyitott pajtaajtót, és továbbra is alacsonyan és zavartan össze-vissza repültek a mezőn. Minden módszert megpróbált, hogy figyelmüket a pajtára terelje, de még jobban megijesztette őket. Bement a házba és egy kenyeret felmorzsolt, majd kenyérmorzsából utat rajzolt a hóra a pajtáig, azt gondolva, hogy ez majd segít a ludakon. De azok nem vették figyelembe! Majd a ludak mögé osont, és próbálta behajtani őket, a védelmet és meleget jelentő pajtába. Ez is jobban megijesztette őket.

Magában gondolkodott: „Vajon miért nem értik meg a ludak, hogy az én pajtám meleg és az egyetlen biztonságos hely, hogy a hóvihart átvészeljék?”

Ekkor jött rá arra, hogy a ludak sohasem fognak egy embert meghallgatni és követni, esetleg csak egy maguk közül valót, aki megmentheti őket!

Bement a pajtába, és a ketrecből ölbe vett egy ludat, majd az eltévedt ludak mögé osont, és elengedte az övét. Az nagy gágogással repült vissza a pajtája felé és a többi lúd is követte őt.

Sokáig némán nézte a ludakat és eszébe jutott, amire korábban gondolt:

„Csak egy közülük mentheti meg őket…”

Ekkor jutott eszébe az is, amit korábban templomba menő feleségének mondott:

„Ha létezett volna Isten és Fia, Jézus, miért küldte volna le a földre ember képében?”

A gazdának minden egyből világos lett.

„Ez az, amit Isten értünk tettt. Mi voltunk a ludak, vakok, elveszettek, kétségbeesettek, és Isten elküldte Fiát, hogy megmentsen bennünket, megmutassa a szabadulás útját… Már értem feleségemet is! Ez a karácsony igazi értelme!”

Tekintete megvilágosodott, amikor megértette mindezt. Miközben kint a hóvihar lecsendesedett, az ő szívében is csendesség lett, és békében gondolkodott ezen a csodálatos felismerésen.

Kételkedéssel és hitetlenséggel teli évek tűntek el, miként a hóvihar. Az édesapa térdre esett, és akkor mondta el élete első imádságát:

„Köszönöm, Uram, hogy emberi formát öltöttél, és eljöttél engem megmenteni a vihartól!”